Megkattanok...nem tudom mi van velem. Én csak agyf****nak hívom, mert ilyenkor az égvilágon semmi se jó. Ha nincs sapka az a baj, ha van sapka, akkor meg az. Ma már bementem az irodába pár órára, csak hogy ne kelljen tanulni, ne kattogjon az agyam számos hülyeségen és egy kicsit emberek között legyek. Segített egy kicsit, bár valószínűleg nem lehetett túl nagy élvezet a fejemet nézni.
Elmentem vizsgázni is...háááátt...necces lesz. A tanárnő már megint olyanból kérdezett, amit le sem adott, de ezt már szinte megszoktuk tőle. Most csak azon imádkozom, hogy meglegyen az 51 pont (teljesen maximalistán)...az már pont elég a ketteshez. Fél négyre már végeztünk is.
Nem volt kedvem még hazajönni, de valahogy senki nem ért rá ma délután, pedig legalább nyolc embert felhívtam. Ez sem javított a kattant állapotomon, hogy úgy látszik mostanában senki nem szivesen tölt velem egy kis időt.
Nem baj!-mondtam és hazafele vettem egy doboz fagyit, meg pletykaújságokat, amiket általában nem olvasok. Mert ha rossz kedvem van, olyankor pótcselekszem. És hát mi más lehetne a pótcselekvés, mint az evés. Mert a fagyi finom, és kinn meleg van...és a fagyi sok-sok boldogsághormont tartalmaz és nekem most épp erre van szükségem.
Megettem! Megettem mind az egy doboz fagyit. Közben kiolvastam a két pletykújságot (azért hihetetlen, hogyha valakinek letörik a cipősarka az már hír...) és megnéztem a Vukot, amitől azt hittem, hogy jó kedvem lesz, de képes voltam még azon is bőgni. Mert milyen kegyetlenség már, hogy az elején Vuk egész családját, majd menet közben Karakot is megölik. Ez nem igazság! A Bambit is ezért nem szerettem sosem, meg úgy általában nem bírom az állatos filmeket sem.
Asszem mégiscsak jobb lett volna, hogyha ma nem marad el a próbánk. Akkor legalább ott depizhetnék hatvan ember között és valaki megkérdezné talán, hogy "Valami baj van?". És én mondanám, hogy "Nem, semmi, csak fáradt vagyok.", de legalább az illuzió meglenne.
Az az igazság, hogy ahogy ma benn voltam a városban, meg a suliban, ott volt körülöttem egy csomó ember, és én mégis olyan egyedül éreztem magam, mintha közel és távol egy lélek se járna. Nem szeretek egyedül lenni...sőt! Utálok! Persze kell néha...kábé egy napot viselek el egyedül, de többet nem.
Na azt hiszem itt fejezem be ezt a bejegyzést, mielőtt még nyakig elsüllyedek az önsajnálatban. Inkább megyek és a fejemre húzom a takarót...
Elmentem vizsgázni is...háááátt...necces lesz. A tanárnő már megint olyanból kérdezett, amit le sem adott, de ezt már szinte megszoktuk tőle. Most csak azon imádkozom, hogy meglegyen az 51 pont (teljesen maximalistán)...az már pont elég a ketteshez. Fél négyre már végeztünk is.
Nem volt kedvem még hazajönni, de valahogy senki nem ért rá ma délután, pedig legalább nyolc embert felhívtam. Ez sem javított a kattant állapotomon, hogy úgy látszik mostanában senki nem szivesen tölt velem egy kis időt.
Nem baj!-mondtam és hazafele vettem egy doboz fagyit, meg pletykaújságokat, amiket általában nem olvasok. Mert ha rossz kedvem van, olyankor pótcselekszem. És hát mi más lehetne a pótcselekvés, mint az evés. Mert a fagyi finom, és kinn meleg van...és a fagyi sok-sok boldogsághormont tartalmaz és nekem most épp erre van szükségem.
Megettem! Megettem mind az egy doboz fagyit. Közben kiolvastam a két pletykújságot (azért hihetetlen, hogyha valakinek letörik a cipősarka az már hír...) és megnéztem a Vukot, amitől azt hittem, hogy jó kedvem lesz, de képes voltam még azon is bőgni. Mert milyen kegyetlenség már, hogy az elején Vuk egész családját, majd menet közben Karakot is megölik. Ez nem igazság! A Bambit is ezért nem szerettem sosem, meg úgy általában nem bírom az állatos filmeket sem.
Asszem mégiscsak jobb lett volna, hogyha ma nem marad el a próbánk. Akkor legalább ott depizhetnék hatvan ember között és valaki megkérdezné talán, hogy "Valami baj van?". És én mondanám, hogy "Nem, semmi, csak fáradt vagyok.", de legalább az illuzió meglenne.
Az az igazság, hogy ahogy ma benn voltam a városban, meg a suliban, ott volt körülöttem egy csomó ember, és én mégis olyan egyedül éreztem magam, mintha közel és távol egy lélek se járna. Nem szeretek egyedül lenni...sőt! Utálok! Persze kell néha...kábé egy napot viselek el egyedül, de többet nem.
Na azt hiszem itt fejezem be ezt a bejegyzést, mielőtt még nyakig elsüllyedek az önsajnálatban. Inkább megyek és a fejemre húzom a takarót...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése