Robot

Néha megijedek magamtól. Mert ma nem akartam gondolkodni egyes dolgokon, amiken kellett volna, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá, mert megoldást úgysem tudok rá, csak lelombozom magam vele. És ilyenkor mit csináljak? Hát naná! Belemerülök a munkába. Ma olyan voltam, mint egy gép.

Az egész úgy kezdődött, hogy átlagosan a fiúktól hetente olyan 15-20 menetlevelet szoktunk kapni, amit B-vel kábé két nap alatt dolgozunk fel teljesen és utána tudom csak számlázni. Mivel B. szabira megy, így küldött egy sms-t, hogy mindenki adja le a menetleveleit időben, hogy kész legyenek a fizura. Na erre, ma kaptunk 40 menetlevelet.
Bementem 9-re és este 7-kor áltam fel az asztalomtól. Addig szinte folyamatosan csináltam, és kész lettem vele! Mind a 40-el! B-nek holnap már csak egy-két apróságot kell rajta megcsinálni és kész is vagyunk a kétheti adaggal. És néha ilyenkor megijedek, mert rettentően élvezem, de ilyenkor olyan vagyok, mint egy robot. Nem eszem, nem iszom, nem megyek ki wc-re vagy cigizni a többiekkel, mégha nem is dohányzom, nem beszélek, csak csinálom a dolgom. Mert addig sem kell gondolkodnom.

Álommanó

Mostanában nagyon sokat álmodom, és általában elég ijesztőeket. A tegnapi éjjel a horroré volt. Farkasok jöttek a házunkhoz és megpróbálták betörni az ajtót. Erősen nekifeszültünk és imádkoztunk, hogy ne legyen annyi eszük, h az ablakon keresztül jönnek be. Közben hívtam a rendőröket, de azok nem érkeztek meg. Kutyák jöttek és összecsaptak a farkasokkal. Nagy csata volt és sok kutya holtan maradt a földön vagy sebesülten. Mikor a farkasok elmentek, kimentünk megkeresni a túlélőket és találtunk egy kis tacskót is, akin látszott, hogy már volt harci sebe, mert zipzározva volt a bundája. Nem összevarva, hanem egy zipzárral volt összefogva. Most volt egy friss sebe és annak csak az egyik végén volt zipzár, így nem tudtuk neki összehúzni, de ott termett F. és felajánlotta, hogy megcsinálja. Közben találtam egy rakat kismacskát is, akiknek adtam joghurtot, mert nyivákoltak, ám ekkor olyan baljóslatúan kezdett el fújni a szél és éreztem, hogy megint jönnek a farkasok. Fejvesztve és üvöltözve menekültem vissza házba, de a cicák ott maradtak. Értük már nem tehettem semmit. Itt ébredtem fel...

TFH

Tegyük fel, hogy van egy ismerősöm. Ez az ismerősöm távkapcsolatban él. Nagyon szereti a párját és az is őt és ettől nagyon boldogok. DE! Csak kéthetente lophatnak maguknak 2-3 napot összesen. A fiú nem utazhat minden héten a lányhoz, a lány leutazása viszont problémás, így az is ki van lőve. Szeretnének több időt együtt tölteni, de vajon, hogy oldják ezt meg??? Mert mikor engem kérdeztek, bizony nem tudtam felelni. Nem tudom a választ. :(

Kérdés

Kérdés: Vajon lehet-e szeretni azt a személyt, aki nem szereti önmagát?

Éljen a bicaj!

Elhatároztuk. Hogy mit is? Hát azt, hogy innentől biciklivel fogunk dolgozni járni V-vel. Úgyis közel lakunk egymáshoz, biciklink is van és szeretnénk valamit sportolni, de én személy szerint olyat szeretnék, ami nem kerül pénzbe és nem vesz el a szabadidőmből plusz órákat. Így biciklizni fogunk. Mert alig 8 kilométer a melóhely és oda-vissza az már egész jó kis táv. Na meg a biciklizés szép combot és feneket csinál és mert kellemes. Na persze nem a főúton, hanem hátul a kertek alatt. Szerencsére az irodában van zuhanyzó, így lesz lehetőség fürödni is. Csak egy kicsit korábban kell kelni reggel, de abba nem fogunk belehalni.

Meg nem utolsó sorban azért is jó a bicaj, mert nem kell bele benzin, mint a kisfityóba, ami valljuk be igencsak drága mulatság. Ezen is spórolok legalább. :P
Tegnap elővettem a biciklimet és tekertem kicsit! Tök jó érzés volt. Csak egy-két dolgot kell rendbehozni a bringán, mint pl a féket és a kormányt be kell állítani, kell rá egy kiskosár, amibe a cuccaimat tudom tenni, elem kell a lámpákba, na meg biciklizár kell rá, mert ebben a csúnya világban visznek mindent, ami mozog...
De nem tudja most semmi sem a kedvemet szegni. Kiváncsi leszek hogy fog menni, mivel kábé egy éve bicajoztam utoljára és az állóképességem...hát hogy is mondjam...kábé a béka popója alatti szinten van :P Na de majd most! :) :) :)

Jövő

Mióta fősulira járok egyre csak azt hallom, hogyha majd felelősségteljes vezető leszek, akkor ez és ez lesz.

És mi van, hogyha én nem akarok vezető lenni?! Hiszen miért kéne mindenkinek vezetővé válnia, aki fősulira jár?! Mi van, hogyha én nem akarom megmondani másoknak, hogy mit csináljanak?! Ha nem akarok veszekedni velük?! Ha nem akarom rendre utasítani őket?! Ezek a dolgok annyira távol állnak tőlem, idegenek a természetemtől. Mi van, hogyha engem nem érdekel a politika és nem tudom, hogy éppen mit határozott a Jegybank?! Nem tudom, mert nem érdekel! Mert unalmas! És nem fogom azzal tölteni a szabadidőmet, hogy ezekről olvassak! Ugyanakkor mindig megkapom, hogy képben kéne lennem, és tudom, hogy ez így is van, hiszen az információ hatalom meg ilyenek, de nem tudom...Tudom, hogy nem szabadna ilyeneket írnom, hiszen biztos állásom van és kevesen olyan szerencsések, mint én és tudom, hogy az élet nem fenékig tejfel és nem csak azt kell csinálni, amihez kedvem van, de miért ne élvezhetném a munkám, ha már dolgozni úgyis muszáj?! Nem tudom mi lesz belőlem!!!
Annyira nem érzem magam vezető típusnak. Én dolgozni szeretek. Amikor megmondják, hogy csináld meg ezt és én megcsinálom. Szeretek adminisztrálni, szeretek számlázni, könyvelni. Nem annyira szeretek mások munkáját sasolva felettük állni, mert abból a végén mindig az lesz, hogy az emberre haragszom, ha nem végzi el a munkáját és bármennyire is próbálok, nem tudok objektív maradni.
Szeretem, hogyha jó hangulat van egy munkahelyen, de úgy ha főnök vagy, akkor azt mindig éreztetetik veled. Lehet, hogy jópofiznak veled, de valahogy mindig kirekesztett vagy. Tőlem a vezető szerep annyira természetidegen, hogy szinte megfulladnék benne. MOST.
De lehet, hogy csak idő kérdése és beérek. Csak ki kell várni. Remélem így lesz, mert előbb-utóbb vezető leszek, mert számítanak rám, ami egy nagyon jó és nagyon nyomasztó dolog is egyszerre.
De egy biztos! Ha vezető leszek, akkor nem engedem, hogy a munka vegye át a főszerepet az életemben. Nem leszek olyan, mint a szüleim, akiknek a munkájukon kívül nem sok mindenre jut idejük. A családjukkal csak napi egy-két órát találkoznak és akkor sem beszélgetnek, szinte semmit sem csinálnak együtt, sosem érnek rá, nincsenek barátaik. Mondjuk ez mostanában kicsit kezd megváltozni, na de nem ötven évesen akarom elkezdeni élvezni az életemet!

Cigi

Ez az a téma, ami nagy kettősség az életemben. Nem dohányzom, nem is fogok rászokni soha, mert drága (csak számolja ki valaki, hogy mennyit költ el cigire egy évben és mi mindent vehetne rajta), büdös, egészségtelen. Anyukám dohányzik, nem is kicsit. Igazi beton szofit szív legalább napi másfél dobozzal, ami majd szép lassan tönkre fogja tenni a tüdejét. A hugom is cigizik, kék pall mallt szív és nála is meg van a napi egy doboz. Talán csak azért nem szív többet, mert nincs rá pénze. A barátaim és munkatársaim közül is sokan füstölnek. Már-már úgy tűnik néha, hogy minden második ember dohányzik, de lehet hogy még többen is.

Álszent dolog lenne azt mondanom, hogy nem próbáltam ki. Dehogynem próbáltam ki és néha én is rá szoktam gyújtani. Például mikor elmegyünk a barátokkal valahova és ott iszunk bizonyos alkohol tartalmú nedüt. És mikor mindenki dohányzik, akkor nem jó érzés ott ülni egyedül a cigifüstben. Na meg nem utolsó sorban a hangulat miatt. Mintha az iváshoz hozzátartozna szertartásszerűen a cigizés is. És olyankor élvezem is a dolgot. De amint hazamegyek már érzem, hogy fáj a fejem, a gyomrom kavarog és büdös vagyok (és nem azért, mert nem fürödtem :P).
Nem ítélem el a cigiseket, hiszen milyen alapon tenném?! Csak akkor ne mondja nekem, hogy "Jajj ne szokj rá, mert borzasztó dolog!" Akkor ő miért szívja? Miért nem rakja le?
Mert V. barátnőm például azért cigizik, mert szeret. Reggel, mikor leül a kávéjával, akkor jól esik neki elszívni mellé egy szál cigit, vagy ha dolgozik akkor is.
Ennyi. Pöff-pöff...

Éjszakai séta

Ma reggel szakadt az eső. És szakadt napközben és délután is, de estére teljesen elállt. Lazítás képpen munka után moziba mentem E-vel. Igazi csajos filmet néztünk meg, a Szex és New Yorkot. Tetszett nagyon. És végre nem csak mondtam, hogy meg fogom nézni, hanem meg is néztem. :)
Hazafele kellemes volt már az idő, kabát sem kellett. Mikor leszálltam az éjszakai buszról és hazafele indultam azon az öt utcán, ami a házunkat a tértől elválasztja ismét elkapott az a rossz érzés, ami azóta, mióta megpróbáltak kirabolni, mindig elkap. Az utca feléig forgolódtam hátrafelé, de aztán valahogy abbahagytam.
Velem szembe mosolygott a telihold. Talán még rám is kacsintott. Ahogy mentem az utcán, az utca két oldalán lévő vízgyűjtő árkokban még mindig csurig állt a víz és az első utca végén csak úszva lehetett átkelni vagy nagy kerülővel, de a hold egészen megigézett.
Nagyon szeretem a teliholdat, de csak ritkán sikerül elkapnom a látványt. És ahogy jöttem az utcán a melegtől a pára kezdett felfele szállni. Az utcai lámpák körül szivárványszín fénykörök jelentek meg. Olyanok, mint amiket akkor szoktam látni, hogyha úszószemüveg nélkül úszom a klóros vízben. Nagyon szép volt. Egészen elfeledtette velem a támadástól való félelmemet és végre megint sikerült önfeledten sétálnom. Úgy, mint azelőtt.
Ui.: És Mafnak üzenem, hogy kikerültem a csigákat. Vigyáztam rájuk. :P

Államvizsga

Nagy kaland. Nyomasztó, félelmetes, stresszes, de a végén nagyon felemelő élmény. Rettegtem attól, hogy én leszek az első. Mert azt mondják, hogy vagy elsőnek vagy utolsónak érdemes lenni, mert azokat általában megjegyzik. És egy rossz nyitás elronthatja az egészet, vagy éppen magasra teheti a mércét, ha jól sikerül.

10-kor kezdtünk. Az elnök mondott egy rövid köszöntőt, majd intettek, hogy kezdhetem is a prezentációmat. Elindítottam a diavetítést, de hiába próbáltam szemkontaktust keresni a bizottság tagjaival, azok vagy a dolgozatba mélyedtek vagy beszélgettek, ami elég zavaró volt, de nem tudtak kizökkenteni. Jöttek a végén a kérdések, amiket megválaszoltam. Ez volt a dolog könnyebbik része.
Jött a tételhúzás. Úgy látszik csak az egyik általam áhított tételre koncentráltam elég erősen, mert azt ki is húztam, míg a másikból egy elég gáz tételt sikerült húzni. Nem gond! Leírtam mindent, ami eszembe jutott. Végül azokon is túljutottam, bár két kisebb baki is becsúszott.
Az egyik, hogy az általam megtanult jogi tétel egy régebbi könyvből származott és voltak rendelkezések, amelyek ma már nem voltak érvényesek belőle...:P
A másik, hogy igencsak izgi úgy tételt felmondani, hogy közben veled szemben az elnök épp egy csokis croissant majszol úgy, hogy te még aznap nem ettél semmit. Kicsit folyt a nyálam...:P
Végül nem sokkal dél előtt szabadultam. A többiek rögtön letámadtak a kérdésekkel és igyekeztem mindenre válaszolni, meg megnyugtatni.
Ezután elmentünk B-vel ebédelni, mert az idegességtől nem nagyon ettem az utóbbi napokban semmi normálisat. Ettem egy hatalmas nagy pizzát meg ittam hozzá egy gyönyörűen kinéző csokifagyis, tejszínhabos, csokiöntetes kávét, ami iszonyatosan jól esett.
Végül 6 körül hirdettek eredményt és igen! 4-est kaptam!!! Most már diplomás ember vagyok! Juppi!!!

Csak pozitívan

Amilyen depis voltam reggel, olyan optimista és vidám vagyok most. Pozitívan tekintek a holnapra. Minden rendben lesz, valami csak ragadt már rám a négy év alatt. És különben is, ha már eddig eljutottam, akkor itt már csak nem vágnak meg. Na meg két ötös szakdogával már csak nem...és különben is, tanultam! Ha nem is tudom az összes tételt (44/33), akkor is, csak nem lesz akkora pechem, hogy kihúzzam azt, amit nem tudok. 1:4-hez az esélyem. Majd jól rákoncentrálok az általam kívánt tételre hátha bejön. Meg jó beszélőkém van, csak kidumálom magam. Nem lesz gond! És utána élvezem a jól megérdemelt pihenést! Még talán jól be is rugok majd! De akárhogy is, mindenképpen hamar túl leszek rajta és nem kell parázni. Úgyhogy most megyek is vissza még átnézni a tételeket és aztán bebújok az ágyba és a párnám alá teszem a tételt, amit akarok. Sőt! Az egész tételköteget, hogy még a maradék az éjszaka a fejembe menjen.

És ha sikerül holnap, akkor ünnepélyes tétel elégetést fogok tartani az udvaron. Rituálé szerűen, lapot lap után. :)

Könnycsepp

Egyszer csak megjelenik a szemedben. Még nem látni, csak érzed. És érzed azt a fojtogató érzést a torkodban. A gombócot. Először még megpróbálod visszafojtani. Ekkor a könnycsepp növekedni kezd, pedig te nem akarod, hogy ezt tegye, hiszen a lényeg éppen az lenne, hogy ne vegyék észre, hogy sírsz. Ha szólnak hozzád, a hangod megremeg. Megkérdezik, hogy mi történt. Te mondanád, hogy semmi, ám ekkor a gombóc a torkodban már nem hagy beszélni, hanem bármennyire is próbálod visszatartani, kibuggyan az a könnycsepp a szemedből és csak folyik, folyik le az arcodon. Némelykor lecsöppen az orrodról, mintha műugró lenne és épp tíz méter magasból ugraná a tripla szaltót. És megállíthatatlanul feltör az eddig elfojtani kívánt zokogás. Csak úgy jön, és nem birod abbahagyni. Rázkódik a vállad és szűkölő hangokat adsz ki, miközben a szemedből a könny, az orrodból a takony folyik. És csak sírsz. Van, amikor nem is tudod, hogy miért. Talán csak azért mert jól esik, mert kiadod a felgyűlt feszültséget. Megkönnyebbülsz.

A könny sós. Vajon mitől?
Mikor sírok, olyankor általában az emberek békén hagynak. "Hadd sírjon! Majd megnyugszik!" - mondják. Pedig jólesne, hogyha néha átölelnének. Hogyha csak csitítgatnának. Mert ilyenkor nem érzem magam határozottnak és erősnek, hanem sokkal inkább egy kisgyereknek, aki rosszat álmodott és megnyugtatásra van szüksége.
De egy kis idő elteltével kisírom magam, megkönnyebbülök és utána megyek tovább. Mert néha ilyen is kell...

Hívott E. Még sem ették meg, de elég kötözködősek voltak. Mondta, hogy nem volt könnyű. Jelen pillanatban nagyon szivesen lennék a helyében. Mert már túl van rajta. Az egészen! Most már mindegy, hogy milyen eredményt kap, de megcsinálta. Kész van vele! Most már lazíthat!

Pánik

Azt hiszem tic-tac mérgezésben fogok meghalni. Ma már megettem egy dobozzal, de ha tehetném folyamatosan enném. Mint Doktor House a Vicodint. Kábé olyan is vagyok. Azt hiszem kezd hatalmába keríteni a pánik. Az éjjel alig aludtam valamit. Húsz percenként felébredtem, mert azt hittem, hogy már reggel van és most a telefon mellett várom E. hívását, hogy beszámoljon, hogy milyen is az államvizsga. Ugyanis ő már ma túl lesz rajta. Most nagyon irigylem és ugyanakkor ha ott kéne lennem, akkor valószínűleg a pokolba kívánnám az egészet. De E. nem hív, pedig elvileg nyolckor kezdtek és ő volt az első. Lehet, hogy megették a tanárok? Lehet, hogy már a csontjai vannak csak meg az egyik sarokba a többiekével együtt?

Apropó! Amíg hánykolódtam, addig megint álmodtam. A vizsgán ültem és valami miatt nem én voltam az első...(nem úgy, mint ahogy holnap leszek). És már épp én kerültem volna sorra, amikor is közölték a tanárok, hogy ma már nem vizsgáztatnak több embert, mert mindjárt kezdődik egy másik vizsgájuk és jöjjünk vissza pénteken. Rendben, el is indultunk haza, de valami történt az iskola padlójával és akkora kráterek keletkeztek benne, hogy csak egy kötéltáncos tudott volna átkelni a megmaradt földdarabokon. Mindenesetre meg kellett próbálni, de bepánikoltam és lefeküdtem és szorosan átöleltem a földdarabot, mert mikor lenéztem, akkor láttam, hogy hatalmas mély a szakadék. Valaki ledobott valamit és az sosem ért földet. Csak a tátongó mélység volt, ami elnyel, hogyha leesek. És mikor végre kijutottam, akkor vissza kellett mennem, mert azt elfelejtettem megkérdezni, hogy hányra jöjjünk....:S
Jajj!!! Nem akarok holnap vizsgázni! Egyszerűen képtelen vagyok rá! Úgy érzem, hogy semmit nem tudok és tuti olyan tételt fogok húzni, amit még annyira sem és mindent el fogok felejteni és a tanárokból sütni fog a rosszindulat és a prezentációnál is kifutok az időből és váááá!!!! A pozitív hozzáállásomat elvitte a kisegér...na jó! Nem kisegér, hanem egy bazi nagy patkány. Próbáltam vele küzdeni, de ő volt az erősebb.
Azt hiszem itt kellene befejeznem ezt a beírást, mielőtt még komplett hülyének kezdenek tartani....:S

Áj láv jú

Az az igazság, hogy jelenleg csordultig tele vagyok érzésekkel. Olyanokkal, amikkel eddig nem igazán találkoztam vagy ha találkoztam is, akkor nem így.

Most itt alszik tőlem kábé 2 méterre és én nagyon szeretem. Van, hogy csak elnézegetem vagy tíz percig, ahogy veszi a levegőt ki- és be, próbálom az eszembe vésni az arca minden vonását, rezdülését. Felidézem a szeme színét, ami mindig változik, attól függően, hogy éppen mit csinál.
És nagyon jó tudni, hogy ma este is velem fog lefeküdni, egymást átölelve fogunk elaludni és holnap reggel együtt fogunk felébredni. És majd megint lesz vagy másfél óra, mire kimászunk az ágyból és nem fog érdekelni a kint rohanó, dübörgő világ.
Olyan, mintha együtt élnénk. Lassan előjönnek az apró szokásai, és az enyémek is. Tegnap pont erről beszélgettünk. És igen...vannak szokásai, amelyek nem tetszenek, de el tudom őket fogadni. És tudom, hogy nekem is vannak. Például, hogy képes vagyok azért felkelni, hogy megigazítsak egy könyvet a polcon, mert az nem úgy áll, ahogy megszoktam. És ez addig piszkál, hogy csak felkelek érte. Neki, hogy bármit iszik, abból hagy egy kortyot a pohár alján, de a cigit azt szinte a füstszűrőig elszívja, mert hogy ne pazaroljunk :)
És nem zavar....mert nagy cucc, hogy amikor elmosogatom, akkor azt kiöntöm-e vagy sem.
El tudnám ezt így viselni egy jó ideig. Azt, hogyha elmegyek dolgozni és hazaérek, akkor valaki lenne otthon, akivel közösen megvacsizhatok, akivel lehet este filmet nézni, akivel megbeszélhetem az élményeimet, aki álomba simogat és aki velem ébred.
Lehet, hogy túlságosan előreszaladtam? Lehet...sőt! De akkoris. Most így érzem és mivel ez egy napolószerű blog, így a pillanatnyi érzéseim és gondolataim kerülnek bele.
Azt hiszem boldog vagyok. Pont.

"Buta Mackó! Buta, buta!"

Ma irtó bután viselkedtem. Nem fogom leírni a konkrét helyzetet, de a lényeg az, hogy úgy reagáltam rá, mint egy öt éves kisgyerek. Durcáztam, kicsit hisztiztem, gonoszkodtam, bántani akartam, hogy bosszút állhassak azért mert valami nem olyan, mint ahogy én elképzeltem. Ez a fő baj. Hogy elképzeltem. És beleéltem magam. És mikor feltett egy kérdést, akkor arra nem tudtam felelni. Nem tudtam a választ. Egyszreűen nem jutott eszembe.
Gka azt mondaná erre P-nek egy gyengéd tasli kíséretében, hogy "Buta Mackó! Buta, buta!" és utána kapna egy nagy puszit.

Álommanó

Valahol Erdélyben vezettem. Valahova a közepére akartam eljutni, de iszonyat ronda idő volt, így többször is meg kellett állnom. Szerencsémre volt hely, ahova betévedtem. Aztán egy kis faluban rekedtem. Hegyek között igazi kis hegyi falu. Gyűlés volt és kitalálták, hogy én edzem a gyerekeket, mert nemsokára foci és vizilabda bajnokság lesz, aminek a döntője Pesten lesz és ők arra szeretnének feljutni. Én szabadkoztam, hogy nem is ismerem a szabályokat, meg a játékot sem birom, de aztán kezdtem én is belelkesülni. Felvázoltam a tervet, hogy akkor mindennap edzés és ha a környék legjobbjait legyőzzük, akkor simán feljutunk. Az egyik edzésen egy anyuka odajött, hogy ő márpedig kiveszi a gyerekét, mert túl sok idejét veszi el a foci és a vizilabda. Erre kiselőadást tartottam neki, hogy nézzen rá a gyerekre milyen boldog most és előtte gondolkozzon el azon, hogy milyen volt, és hogy mennyi öröme van benne. Meggyőztem.
Folyamatosan versenyeztünk és végül a másik csapatban kivívták a "gonosz" edzők, hogy hadd játszanak ők is a csapattal, így megvertek minket. Sebaj, következőleg mi is vittünk felnőtteket és győztünk. Feljutottunk a pesti döntőre is és különdíjasok lettünk. Én ott átadtam a csapatot Joó Zoltánnak, az új edzőnek (nem tudom honnan veszem ezt a nevet), mert én már nagyon szerettem volna hazatérni, bármennyire is szerettem a kis csapatot.
Itthon kapásból szólampróbára siettem, ami a régi gimimben volt, de az körbe volt bombázva. Elég romos volt. Erre kiderült, hogy költözik az iskola és nem is szaxizom, hanem gitározom és lecserélik a karmesterünket és az újnak a neve Joó Eszter lesz....
Volt még az álmomban két üveg kemotox is, de hogy azok hogy kerültek a kezembe, majd hogy vesztek el, arra már nem emlékszem.

//Azt még hozzá kell tennem, hogy a focit nem szeretem, és egyik sportág szabályaival sem vagyok tisztában...és valahogy nem is vágyom rájuk. :P //

Egy korszak vége

Keserédes napom volt ma. Fejfájással ébredtem. Ez a keser...Mivel nem vagyok fejfájós (lekopogom) szerencsére, ezért igencsak megvisel, hogyha évente párszor mégis fáj. Na ma egész délelőtt szenvedtem vele, ami miatt csöndben voltam. Mivel ez rám nem igazán jellemző, a többiek már azt hitték, hogy valami bajom van. Aztán É. aranykezének köszönhetően (na meg a nyak- és fejmasszázsának), elmúlt a fejfájás gyógyszer nélkül is.
Kiderült, hogy apum két hét múlva egy hétre nyaralni megy. A ciki az, hogy mikor arról kérdeztem anyut, hogy hova mennek, csodálkozva nézett rám, hogy lehet, hogy apám megy, ő biztos nem. Asszem lehet, hogy akaratomon kívül lelőttem egy meglepi nyaralást? :S
Délután volt a szaxi vizsgám. Minden évben odamegyünk időben és minden évben csúszunk egy csomót. Ez idén szinte már fel sem tűnt. Az utolsó csoportban csak ketten voltunk J.-vel. Hát igen...az, hogy még egy négy soros etüdbe is képes vagyok belerontani, az már teljesítmény. Utána este volt a hangversenyünk. Előtte V-vel (mert ő is jött duózni, amit nagyon köszönök neki) kiszaladtunk boltba. Vettem zöldalmás rágót, amiről aztán derült csak ki, hogy nem is rágó, hanem savanyú cukorka. De még milyen! Bekapod és összehúzza a szádat, de gyorsan lekopik róla. "Huhh, megúsztam!" gondolod, egészen addig, amíg bele nem ízlelsz a cukor közepébe, ami ha lehet még savanyúbb, mint a külseje. De azért hősiesen megettem. :P
A koncert nagyon jól sikerült. Volt egy nagyon édi kissrác B., aki kiállt, nagy levegőt vett és nem szólt a hangszere. Mivel ezek a koncertek főleg a szülőknek szólnak, így hamar kiderült, hogy B. olyan kis lelkes volt, hogy a koncert előtt otthon az összes csavart meghúzta a klarinétján, aminek következtében valószínűleg a hangszeren lévő kábé 60 csavar közül egyet túlhúzott és azért nem szólt. Nem baj, addig kapott kölcsön egyet.
É. is gyönyörűen játszotta a Hoffmeister klarinétversenyt. És nem gyakorolt! Ha gyakorolna még szebben menne. Nagyon irigylem, hogy gyakorlás nélkül is így megy neki és haragszom is rá, mert nem használja ki a tehetségét!
J. is szépen eljátszotta a Weber Concertinot. Nagyon nehéz darab és nagyon hosszú. Olyan trillák vannak benne, aminek lejátszása előtt kiírják, hogy "Remegő kezű alkoholisták előnyben!". Csak lestünk V-vel.
Ezen a koncerten játszottam talán eddigi életem legjobbját. A darabomat jóval gyorsabban kezdtem mint akartam és féltem, hogy "Atyaég! Normális vagyok, hiszen a középső részben be fogok halni!". És nem! A picik az első sorban ott boogiztak rá, ami annyira jókedvre derített, hogy elfelejtettem izgulni és kézremegni, így minden simán kijött! Ahogy a nagy könyvben meg van írva! :)
A hangversenyt egy fergeteges szaxiduóval zártuk, amivel vissza is lettünk tapsolva. Nagyon jól esett.
Vettem ajándékokat is. Egy doboz csokit Cs.-nek a zongorakísérőnknek, aki az elmúlt 10 évben kitartóan kísérte a darabjaimat, írt át nekem kottát és adott tanácsot, hogyha valami nem ment. J.bát a szaxi és klarinét tanáromat egy üveg Tokaival leptem meg megköszönve az elmúlt 14 év munkáját. Mert 14 éve volt, amikor először beléptem a zeneiskola kapuján és azért választottam a klarinétot a felvételin, mert nem tudtam mi is az...
Jövőre már nem megyek vissza a zenesuliba tanulni J.bához. Részint azért, mert drága a tandíj, meg mert úgy érzem, hogy J.bá már nem tud nekem újat tanítani. És valahogy nem is akar. Megöregedett. Még maximum egy-két évet tanít és elmegy nyugdíjba. Cs. aranyos volt, mert mondta, hogy sajnálja, hogy elmegyek, J.bá viszont csak annyit közölt, hogy hát szólhattam volna korábban is, mert akkor vesz fel a helyemre mást. Hát hogy is mondjam...ez nem annyira esett jól. De azzal bíztatom magam, hogy csak nem tudja/akarja kimutatni az érzelmeit. Bár végülis mindegy, hogy melyik variáció áll fenn, mert ígyis-úgyis elmegyek.
Jövőre már nem is mehetek majd nézőnek sem a régi, jól megszokott épületbe és koncertterembe, mert a zeneiskola a nyáron költözik. Ugyanis az épület olyan ramaty állapotban van, hogy már veszélyes benne lenni, de felújítani nem éri meg. Végül két év alatt kiharcolták az önkormányzatnál, hogy megkapják az egyik tavaly bezárt általános iskola épületét. Így jövőre már új helyen, új arcokkal, új termekkel, új gyerekek fognak csillogó szemmel menni zeneórára.
Nem vagyok szomorú, mert nekem megmarad a zenekar és úgyis mindig izgulok, ha egyedül kell fellépni. De azért picit hiányozni fog...

Ujj

Egy mondás: "Egyedül vagyok, mint az ujjam."
De hisz az ujjam nincs is egyedül! Van belőle öt-öt mind két kezemen és ha még a lábaimon is összeszámolom, akkor az már összesen 20! Márpedig a húsz az nincs egyedül! Akkor vajon, mi értelme a mondásnak?
Persze ha ezt valaki olyan mondja, akinek csak egy ujja van, mert mondjuk levágta a többit, vagy elüszkösödött és mások levágták, vagy elfagyott és letörtek, vagy csak elvitték őket az ufók, mert kellett, hogy haza tudjanak telefonálni...na úgy már mindjárt másabb a helyzet. Mert úgy már lehet egyedül. Na de tizenkilenc társsal? Tiszta tömeg!
Lehet, hogy napszúrást kaptam ma? :P :)))

Nyafi

Ez most egy ilyen nyafogós beírás lesz. Szimplán azért, mert nem akarok más embereket fárasztani a nyafogásommal, de muszáj egy kicsit kiadnom magamból. Mert utálom!!! Elolvastam a 44 tételt és már ebben elfáradtam. Agyilag olyan off vagyok, hogy nagyon. Három napomba került. És most még el kell kezdenem megtanulni is. De kérdem én, mi a fenének?! Hiszen már megint olyan dolgokat kell megtanulnom, amit soha az életben nem fogok hasznosítani! Azt hittem, hogy a gimi való erre, hogy egy csomó, az alapműveltséghez hozzátartozó, de egyébként bármilyen gyakorlati hasznot nélkülöző dolgot megtanuljunk. Sajnos tévedtem. És minderre van két hetem...azt hiszem meg fogok őrülni és a környezetemet is az őrületbe fogom kergetni...Mert nem elég tételt tanulni, hanem ppt-t kell csinálni, előadni, megvédeni, bemutatni, bazsalyogni...de hülye szó ez is...olyan, mint a diszkrepáció...na mikor ilyen szavakkal találkozom a tételeimben, akkor kissé kiakadok. De ez csak azért van, mert ilyenkor kicsit hisztis vagyok és ez most egy nyafis beírás. :P