Jövő

Mióta fősulira járok egyre csak azt hallom, hogyha majd felelősségteljes vezető leszek, akkor ez és ez lesz.

És mi van, hogyha én nem akarok vezető lenni?! Hiszen miért kéne mindenkinek vezetővé válnia, aki fősulira jár?! Mi van, hogyha én nem akarom megmondani másoknak, hogy mit csináljanak?! Ha nem akarok veszekedni velük?! Ha nem akarom rendre utasítani őket?! Ezek a dolgok annyira távol állnak tőlem, idegenek a természetemtől. Mi van, hogyha engem nem érdekel a politika és nem tudom, hogy éppen mit határozott a Jegybank?! Nem tudom, mert nem érdekel! Mert unalmas! És nem fogom azzal tölteni a szabadidőmet, hogy ezekről olvassak! Ugyanakkor mindig megkapom, hogy képben kéne lennem, és tudom, hogy ez így is van, hiszen az információ hatalom meg ilyenek, de nem tudom...Tudom, hogy nem szabadna ilyeneket írnom, hiszen biztos állásom van és kevesen olyan szerencsések, mint én és tudom, hogy az élet nem fenékig tejfel és nem csak azt kell csinálni, amihez kedvem van, de miért ne élvezhetném a munkám, ha már dolgozni úgyis muszáj?! Nem tudom mi lesz belőlem!!!
Annyira nem érzem magam vezető típusnak. Én dolgozni szeretek. Amikor megmondják, hogy csináld meg ezt és én megcsinálom. Szeretek adminisztrálni, szeretek számlázni, könyvelni. Nem annyira szeretek mások munkáját sasolva felettük állni, mert abból a végén mindig az lesz, hogy az emberre haragszom, ha nem végzi el a munkáját és bármennyire is próbálok, nem tudok objektív maradni.
Szeretem, hogyha jó hangulat van egy munkahelyen, de úgy ha főnök vagy, akkor azt mindig éreztetetik veled. Lehet, hogy jópofiznak veled, de valahogy mindig kirekesztett vagy. Tőlem a vezető szerep annyira természetidegen, hogy szinte megfulladnék benne. MOST.
De lehet, hogy csak idő kérdése és beérek. Csak ki kell várni. Remélem így lesz, mert előbb-utóbb vezető leszek, mert számítanak rám, ami egy nagyon jó és nagyon nyomasztó dolog is egyszerre.
De egy biztos! Ha vezető leszek, akkor nem engedem, hogy a munka vegye át a főszerepet az életemben. Nem leszek olyan, mint a szüleim, akiknek a munkájukon kívül nem sok mindenre jut idejük. A családjukkal csak napi egy-két órát találkoznak és akkor sem beszélgetnek, szinte semmit sem csinálnak együtt, sosem érnek rá, nincsenek barátaik. Mondjuk ez mostanában kicsit kezd megváltozni, na de nem ötven évesen akarom elkezdeni élvezni az életemet!