Grrr....azaz komédia a táncvizsgán

Ma egy táncvizsgán voltunk játszani. Na persze nem mi táncoltunk (bár lehet, hogy jobban ment volna, mint a táncosoknak), hanem mi voltunk a "töltelékszámok", amíg a táncosok átvedlettek az egyik ruhából a másikba.

Meg is érkeztünk egy órával a kezdés előtt, hogy még tudjunk gyakorolni, meg fujkálni kicsit. Minden szép és jó. Az első kérdés ami felmerült, hogy hova tudunk lepakolni. Na ehhez mondjuk nem árt tudni, hogy hárman mentünk. J-nél egy szoprán szaxi és egy klarinét, V-nél egy tenor szaxi és nálam pedig egy klarinét, egy alt- és egy tenorszaxi. Tehát karácsonyfa-effektus volt. Belépünk az első öltözőbe, ahol is két, kábé 14 éves kiscsaj közli velünk elragadó stílusban, hogy itt nem lesz hely, mert ők nagyon sokan lesznek és "sajnos" már nem férünk el. Rendben. Megpróbálkoztunk a másik öltözővel, ahol ugyanezt a választ kaptuk. Nem baj! Nem estünk kétségbe, hanem bepakoltunk a nézőtérre, ahonnan a kezdés előtt ki lettünk tessékelve a folyosóra.

Na itt kezdett felmenni bennünk a pumpa. Mert oké, hogy nem mi vagyunk a főszereplők, na de! Legalább annyi tiszteletet, hogy ne úgy tegyenek már, mintha ők tennének szivességet azzal, hogy játszhatunk. Nem gond! Még elég elszántan ezen is túltettük magunkat.
Elkezdődött a műsor. Beültünk nézni, de körübelül negyed óra után kijöttünk, mert a táncosok elrontották a zenét. Én nem értek sokat a tánchoz, a mozgáskultúrámra sem mondanám, hogy hú de nagy, de azt azért meg tudom különböztetni, hogy ha valami jó vagy nem. És ez kifejezetten nem volt az! A táncosokból csak három dolog hiányzott: a lendület, a lelkesedés és a ritmusérzék. Ezen kívül mindennel rendelkeztek, amivel egy jó táncosnak kell. Az előadás lassan csordogált...
Mi bementünk, játszottunk, amikor kellett, amikor nem, akkor meg a folyosón próbáltunk koreográfiát alkotni az éppen menő zenére...:P Ezzel jól elvoltunk, mert N. a zongorakísérőnk valami hatalmas arc csaj. Sok kellemes percet szerzett. :)
A végső dolog, ami végleg eldöntötte, hogy erre a fellépésre akkor sem megyek többet, hogyha fizetnének, az a közönség volt. Lehet, hogy régimódi vagyok, de szerintem, hogyha elmegyek egy előadásra, akkor nem dumálom végig az egészet. A színházban is megtisztelem azzal a színészeket, hogyha ő megtanulta a szerepét és a játékmódot, akkor én csendben végighallgatom. Itt, akik voltak ebben nem értenek velem egyet. Nekik nem számított, hogy ki lép fel, még akkor sem, hogyha a saját táncostársuk is az. Lazán végigdumálták, szórakozták, kaszinózták a fellépést. Persze a beszélgetések rendkívül magasröptű témákról folytak, úgy mint: "hova menjünk este bulizni?", "jajj letört a műkörmöm!" és a "vennem kéne a plázában egy új rucit, mert a tavalyi már kiment a divatból!". Szóval ilyen roppantul magasröptű eszmefuttatások zajlottak a nézőtéren és mikor bemész játszani és azt hallod a hátsó sorból, hogy "Jajj ezek már megint fújnak!", na akkor van az, hogy legszivesebben odaszólnék, hogy "Köszönjük a kritikát az utolsó sorban ülő zöld pólós fiatalembernek. Ha nem tetszik, ki lehet fáradni." De sajnos ezt nem lehetett ott és akkor, így folyt tovább a kabaré és mi élveztük egyre kipirultabb arccal.

Tanulás, félelmek

Kéne...pont. Egyenlőre ennyivel intéztem el a dolgot. Mindig így kezdem. Aztán, ahogy szorít a határidő, úgy egyre jobban nyomaszt a kéne dolog, így holnap nem is megyek dolgozni, hogy tényleg tudjak tanulni. Holnap nem lesz "kéne", hanem holnap "muszáj" lesz. Mert ezzel nem lehet azt csinálni, mint egy-egy vizsgánál, hogy majd csak lesz valami...vagy majd megyek uv-ra. Szimplán azért nem, mert ebből nincs uv. Mármint van, de majd csak januárban leghamarabb, úgyhogy azt valahogy nem várnám meg. :P

Holnap neki ülök és elkezdek tanulni egy csomó olyan dolgot, amit elvileg egyszer már megtanultam, ezért remélem, hogy nem lesz annyira nehéz dolgom vele. Csak számvitelt és pénzügyet ne kéne....ezeket utálom, mert szárazak és unalmasak, bár eddig ez az a két tárgy, aminek valami hasznát is vettem. :)

Úgyhogy ma este még lazítok és holnaptól nekiállok annak, aminek kell.
Többek között azért is csak holnap, mert ma dolgozni voltam és elfáradtam. Ez a baj ezzel, hogy meló után, már képtelen vagyok tanulni. Azt hiszem a következő három hétben kissé hanyagolniuk kell majd benn. Na de utána, majd le sem rázhatnak. Bár lehet, hogy akkor majd már én ráznám le őket.

Mert általában egészen addig élvezek csinálni egy dolgot, ameddig nem válik kötelezővé. Amint kötelező lesz, akkor valahogy megtörik a varázs és elveszti a vonzerejét a dolog. Valahogy olyan muszáj szerű lesz. Márpedig a muszájt, szerintem senki sem szereti. Na jó...ismerek ilyen embereket, de ők nem egészen százasok :P
Kicsit félek ettől a vizsgától. Nem csak azért, mert olyan nehéz lesz, hanem azért, mert utána már nekem nem kezdődik a következő évben a suli, mint sok barátomnak, barátnőmnek. Én már nem fogok órákra járni, nem lesz vizsgaidőszakom, nem lesz nyáriszünetem, hanem beállok a dolgozó emberek sorába és ez kicsit ijesztő. Minimum heti 5 nap, napi 8 óra, évi 20 nap szabadság. Főnök, munkatársak, munkahely, teljesen önálló kereset, feladatok, kihívások. A nagy betűs Élet. Ez elég ijesztő számomra, hogyha belegondolok abba, hogy mostantól mindig ugyanazok az emberek vesznek majd körül, ugyanazok a feladatok, ugyanaz a légkör. Aztán majd valószínűleg beleszokom, de mi lesz, ha megunom? Ha muszáj dologgá válik? Ha már fojtogatónak érzem majd?
Mások azt felelnék erre, hogy: "Akkor kilépsz. Keresel másik helyet". De ez ebben az esetben nem olyan egyszerű...de ezen majd ráérek akkor gondolkozni, hogyha ott leszek. Egyenlőre még HOLNAP elkezdek tanulni. :P :)

Meleg

Megjött a nyár. Mégpedig ezt úgy tudatta, hogy 30 fok feletti hőmérsékletet produkált. Ez az az időszak az évben, amiben csak egyet szeretek: hogy nyitott ablak mellett lehet aludni. Mondjuk máshogy nem is lehet megmaradni a szobában.

Ilyenkor szoktam mondani, hogy beköltözöm a fagyasztóba és majd ha újra normális hőmérséklet (max. 25 fok) lesz, akkor majd újra kijövök. De szép is lenne! Nem kéne úgy lenni, hogyha egy helyben ülsz, akkor is folyik rólad a víz és valahogy sehogy sem jó. Ezért szeretem jobban a hideget. Mert ha hideg van, akkor fel tudok öltözni, de a melegben már mit vegyek le? :P

Szóval teljesen maximalistán a túlélésre játszom. Igyekszem az árnyékban maradni és megőrizni bőröm hamvas városi fehérségét...:P Ja, merthogy fehér bőrű lévén két perc alatt leégek, így valahogy méginkább nem rajongok a napért....
Na azért, hogy jó is legyen a kevésbé jóban, szeretem azt, hogy este jó idő van és lehet mindenfelé menni. Na jó, nem panaszkodom. A nyárnak is meg vannak a maga szépségei, de a tavaszt jobban szeretem...:)

Ui.: De azért valaki megmondhatná a nyárnak, hogy hivatalosan csak június 22-e után kezdődik. Addig hagyja még érvényesülni a tavaszt...:)

Jó kis nap

A mai nap, az egyszerűen hú...:) Bementem ma a suliba a szakdolgozat értékelésemért és juppi! Legalábbis ilyen hangulatban jöttem el! Merthogy a külső és belső konzulensem értékelését is megkaptam. Elvileg a jegyet kitörölték belőle, mert mi azt "nem tudhatjuk", de az értékelésen a részpontszámok rajta voltak. Egy értékeléssel 100 pontot lehetett kapni és innen nem volt nehéz kiszámolnom, hogy a 98 és a 97 pont az vajon hányas...:P
Így most már sokkal jobbkedvűbben állok neki a szűk háromhetes tanulásnak, ami még vár rám a záróvizsga előtt, ugyanis 17-én elsőként mutathatom meg, hogy megértem a diplomára.
Nem lesz egyszerű, de ha ezt a három hetet túlélem, akkor utána szabad vagyok, mint a madár egy darabig. És nem kis jóérzéssel tölt el az sem, hogy amiért megdolgoztam, azt kellően értékelik is.
Ennek örömére elmentem shoppingolni...és vettem két könyvet, hogy legyen majd, ami elvonja a figyelmemet a tanulástól. Jól el kell majd őket tennem, hogy ne legyenek szem előtt.
Elmentem ma még egy dvd-ért is, amit megrendeltem. A valahol Európábant. Színházban láttam először és nagyon tetszett, majd megnéztem filmen is és még jobban megszerettem, de sehol nem tudtam megvenni. És most végre megtaláltam, úgyhogy le is csaptam rá.

Társ

Az első. Mindenki életében eljön egyszer, de nem mindenkinek okoz örömet és nem mindenkinek sikerül rögtön. Főleg, hogyha az illető gátlásos vagy képtelen kellőképpen ellazulni. És ha a kettő együtt van jelen, akkor azt nevezhetjük nyugodtan nehéz esetnek.

Ilyen voltam én is, egészen másfél hónappal ezelőttig. Hiszen, aki nem szokta meg, hogy hozzáérjenek, hogy megöleljék, az már képes zavarba jönni attól is, ha átölelik. De ha van valaki, aki kellő türelemmel rendelkezik ahhoz, hogy képes elviselni azt, hogy nem minden működik elsőre, és a másiknak esetleg kicsit több idő kell ahhoz, hogy valami sikerüljön, és lehet, hogy azt hiszi, hogy kész rá és aztán kiderül, hogy mégsem...és ő még ezt is képes tolerálni, akkor ő a megfelelő partner. Nekem iszonyatosan nagy mázlim van, hogy megtaláltam ezt a partneremet, akivel közösen éljük át ezeket a dolgokat. Aki segít nekem, hogy jobban megismerjem mind önmagam, mind a másikat. És bíztat, bátorít és türelmes. Nagyon szerencsés vagyok vele! Nem minden bokorban akad ilyenre az ember lánya. :)

Türelem

Türelem: azaz képesség a várakozásra.

Nem vagyok türelmes. Sőt! Kifejezetten türelmetlen vagyok. Utálok várni. Nem bírom a tétlenséget. Utálok sorbanállni a boltban, a postán, a bérletpénztárnál....Nem szeretek várni senkire sem, ezért a pontosságra nagyon háklis vagyok. Nem szeretem azt az öt-tíz percet sem, amíg a vonatra, buszra, villamosra felszállva azt várom, hogy elinduljon...Nem szeretem a vizsgák előtti perceket sem, amíg várnom kell, hogy sorra kerüljek a névsorolvasásnál...hiszen már ott vagyok! Menjünk már! Csináljuk már!
És mégis...most is várok, méghozzá türelmetlenül. Várok, mert a sors fintora, hogy F. az ország másik végében lakik. És amikor nincs velem, akkor várok, mert nem tehetek mást. Nem akarok mást tenni! És nagyon nehéz a várakozás! Talán ezért találták ki ezt fenn nekem, hogy szórakozzanak. Rám böktek és azt mondták: "Nézd már a kis türelmetlent! Na majd jól megleckéztetjük..."
És sikerült is nekik. Mert bár kissé megvisel a várakozás (én meg a környezetemet :P), de kitartok, mert tudom, hogy érdemes várni. Mert, ha kitartóan várok, akkor utána nagyon jó lesz. Akkor kapok annyi energiát, hogy képes legyek kivárni a következő két-három hetet, hogy képes legyek elviselni az idő múlását, és azt, hogy az élet attól még megy tovább...

Barátság

Vajon mi a barátság? Van erre egyáltalán mindenki által elfogadott definíció? Kicsit körülnéztem a neten és rá kellett jönnöm, hogy nincs! Én nem tanultam filozófiát sem gimiben, sem fősulin, de ezzel a témával kapcsolatban rengeteg filozófikus eszmefuttatást találtam. Volt amelyikkel egyetértettem, volt amelyik annyira idegen volt, hogy végig sem olvastam...
Szerintem elsőként a barátsághoz kell egy másik ember is mindenképp. Nem kell, hogy ugyanolyan legyen, mint te. Sőt! Muszáj, hogy legyen saját egyénisége! Ne abból álljon a barátság, hogy majmol téged vagy te őt, hanem fontos, hogy meg lehessen vele beszélni mindent! Még olyan dolgokat is, amik nem mindig esnek jól a másiknak. Hogy elmondhasd a véleményedet neki, vagy tanácsot kérhess tőle, és ha felhívod az éjszaka közepén, mert épp nagyon bánatos vagy nagyon vidám vagy, akkor ne küldjön el melegebb éghajlatra, hanem hallgasson meg, érezzen együtt veled. Hogy az egymással való kapcsolatotok építő legyen. Hogy erőt meríthessen belőle, ha épp arra van szüksége vagy változzon általa. Kell a kölcsönös bizalom és őszinteség.

“A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.” (Ingmar Bergman)

Már többször felmerült bennem, hogy vajon csak az a barátod, akivel éjjel-nappal együtt vagy? Akivel lehet, hogy jól érzed magad, de egy idő után megunod? Erre találtam egy nagyon régi, de nagyon idevágó idézetet:

“Minden barátságban szükséges egy bizonyos vágyódás, amely összeköt,- és forrasztja a lelkeket; ellenben a megunásig való együttlét, amely nem ismeri időnként a távollét okozta vágyat, az elteltség túlsága folytán eltávolítja az embereket egymástól.” (Platón)

És vajon mitől lesz vége egy barátságnak? Létezik olyan vég, hogy az egyik egyszer csak azt mondja, hogy én mától nem akarok a barátod lenni és onnantól már nem a barátod? Vajon lehet ilyen gyorsan vége egy barátságnak? És vajon az aki ezt kijelenti, az átgondolta, hogy ezzel az egy kijelentéssel a másiknak mekkora fájdalmat okoz? És vajon egy ilyen törés után még helyrehozható egy barátság? Mert hiába lesznek megint jóban, a tüske ott marad menthetetlenül...
Na azt hiszem megint jó sok lett a kérdőjel...:P De vajon miért kellenek a barátok? Erre is találtam egy szerintem nagyon igaz mondást:

“A barátság nem létszükséglet, mint ahogy nem az a filozófia és a művészet sem… Értéktelen a létfenntartás szempontjából, ugyanakkor egyike azon dolgoknak, melyek értelmet adnak a létfenntartásnak.” (C. S. Lewis)

Éljen a tavasz!

Imádom a tavaszt! Az év legszebb évszaka!
A márciust, amikor még hideg van és még csak éppen, hogy kizöldült a fű, kibújik a hóvirág, az ibolya. Mikor még csak a napon érezni, hogy a tél már elmúlóban és újraélednek a dolgok. Amikor megyek az aluljáróban és a néni virágot árul és én veszek, mert jó kedvem lesz tőle.
Aztán az áprilist, amikor mindent beborítanak a virágzó fák. A cseresznye, a barack, a meggy, az orgona. Mikor már elég egy vékony kabát reggelente és azt is sokszor kézben hordod napközben és csak estére kell ismét, és már elővetted a napszemüvegedet is, hogy ne vakítson a gyönyörű nap. Amikor kinyit nálunk a kis fagyizó, ahol a világ legfinomabb csavaros fagyiját adják és hazafelé mindig látom a kígyózó sort, ahogy az emberek sorban állnak. És sokszor én is beállok és képes vagyok kivárni azt a negyed órát, amíg sorra kerülök.
És esik is, mert az április a bolondok hónapja, és az az eső még hideg, de a meleg házból szeretem nézni.
Aztán a májust, amikor már nyílnak a rózsák is, a tulipánok. Mikor már a kertünkben lévő gesztenyefán akkorák a levelek, hogy kellemes árnyékot adnak, mikor már le lehet hozni a padlásról a kerti bútorokat, hogy mezítláb, slaggal le lehessen mosni őket és ki lehet ülni a kertbe napközben, mert gyönyörű az idő. És jön az anyák napja, amikor be lehet állítani otthonra egy nagy csokor virággal és a kolléganőm úgy jön el a kisfia anyák napi műsoráról, hogy már érti, hogy az ő anyukája miért könnyezett mindig.
Aztán ekkor vannak még a ballagások is, az érettségi. A középiskolások bebizonyíthatják, hogy megértek a felnőttlétre, vagy legalábbis megtanulták a kötelező alapokat.
Ebben a hónapban már általában kikapcsoljuk a fűtést és már a földre is leülhetünk anélkül, hogy biztosan felfáznánk. Nekünk az iskolában ezt úgy tanították, hogy ha a hónap nevében van "r" betű, akkor még ne ülj a földre, de ha nincs benne, akkor már lehet. Márpedig a május határozottan er mentes.
Már nem sokszor kell kabát, előkerülnek a szandálok, a rövid szoknyák, a pólók, blúzok. Az emberek elindulnak kirándulni. Ilyenkor tartanak egy csomó szabadtéri rendezvényt is. Aztán a tavasz végén már vízpart mellé is lehet menni, mert kellemesen hűsít a hideg víz.
Egyre melegebb lesz és már észre sem vesszük és itt a nyár. Vége a sulinak, lehet menni nyaralni, két hónap szünet. Persze ha az ember dolgozik, akkor ez rá már nem érvényes, de lehet menni szabadságra és ott van a hétvége is péntek délutántól vasárnap estig. Kis pihenés csupán, de több, mint a semmi. Jöhetnek a kerti sütögetések, a bográcsozás, a baráti összejövetelek. Tehát haverok, dizsi, fanta...:)
És valahogy ebben az évszakban jobban előtérbe kerülnek a szerelmesek is. Vagy lehet, hogy csak nekem tűnnek fel jobban, ahogy lépten-nyomon beléjük botlom a játszótéri padon, a villamoson, a parkban, a tóparton, a kiserdőben, a kávézóban. Mindenütt ott vannak és jó rájuk nézni. És ilyenkor az ember kicsit irigykedik, hogy ő is, ő is. De csak egy kicsit...mert az irigység csúnya dolog. Besárgulunk tőle...:P
Összefoglalóan: ÉLJEN A TAVASZ! :))

Szaxik

A mai nap volt a szaxis napi rendezvény az egyik zeneiskolában, hát elhatároztuk páran, hogy elmegyünk. Mi szaxis lányok természetesen jelen voltunk (az ötből hárman), de volt velünk még klarinétos, harsonás, tenorkürtös és trombitás is. :)
Olyan négy körül érkeztünk meg a kisfityóval. Előbb is odaértünk volna, de Zs. majdnem fél órát késett, mert ő Zs. Ha egyszer pontosan ott lenne valahol, akkor az a világ hetedik csodája lenne. :P Elég viccesek voltunk, ahogy S., B., és Zs. betuszkolódtunk a kisfityóba "Jajj a lábam!" és "Auu..a fejem!" vagy "Húzódj már kicsit összébb!" felkiáltásokkal és elralliztunk. A többiek busszal jöttek később.
Pont a lényegre értünk oda...épp a Gruppen Sax játszott, amire F.bá reggel zenekaron nagyon elmésen elsütötte azt a poént, hogy Gruppen Sex. Ha-ha-ha...szinte röhög a vakbelem...:P Na szóval ők iszonyat jók voltak. Kellemes, táncolható könnyűzene minden mennyiségben.
Majd következett St.Martin, aki nekem nem tetszett annyira. Szépen játszott, de valahogy uncsi volt. Majdnem elaludtam rajta.
Közben megérkeztek a többiek is. Na a fiúk G. és S. rögtön mondták, hogy akkor ők most talán vennének valami hűsítő nedűt a boltban. Ehhez Zs. és K. is csatlakozott, így öt perc múlva már közösen söröztek a zenesuli előtt. Nem is mentünk vissza úgy egy-két óráig, hanem inkább hülyéskedtünk...:P
Még meghallgattuk a Dél-Alföldi Szaxofon Kvártettet és a Budapest Szaxofon Kvártettet, akik Lakatos Tonyval is játszottak pár számot, majd eljöttünk.
Ja, majd elfelejtettem. Volt hangszerkiállítás és vásár is! Meg lehetett fogni, ki lehetett próbálni. Sok-sok gyönyörűbbnél-gyönyörűbb hangszer. Mondjuk a mélypont a rózsaszín szaxofon volt. Elképzelem rajta a cimkét: "Ajánljuk tünciknek a zsebkutya és a mobcsitelcsi mellé. Kicsi, elfér egy Smart csomcsitartcsijában is!" G. kipróbált egy bariton szaxit, de aztán gyorsan letette, mert állítása szerint furán néztek rá. Ehhez csak azt kell tudni, hogy G. 160 centi magas és a bariton szaxi az kábé 110...nem is értem miért csodálkoztak a népek odalenn...:P (A lenti képen a baritonszaxi a fekete.)

Katt-katt-katt

Megkattanok...nem tudom mi van velem. Én csak agyf****nak hívom, mert ilyenkor az égvilágon semmi se jó. Ha nincs sapka az a baj, ha van sapka, akkor meg az. Ma már bementem az irodába pár órára, csak hogy ne kelljen tanulni, ne kattogjon az agyam számos hülyeségen és egy kicsit emberek között legyek. Segített egy kicsit, bár valószínűleg nem lehetett túl nagy élvezet a fejemet nézni.
Elmentem vizsgázni is...háááátt...necces lesz. A tanárnő már megint olyanból kérdezett, amit le sem adott, de ezt már szinte megszoktuk tőle. Most csak azon imádkozom, hogy meglegyen az 51 pont (teljesen maximalistán)...az már pont elég a ketteshez. Fél négyre már végeztünk is.
Nem volt kedvem még hazajönni, de valahogy senki nem ért rá ma délután, pedig legalább nyolc embert felhívtam. Ez sem javított a kattant állapotomon, hogy úgy látszik mostanában senki nem szivesen tölt velem egy kis időt.
Nem baj!-mondtam és hazafele vettem egy doboz fagyit, meg pletykaújságokat, amiket általában nem olvasok. Mert ha rossz kedvem van, olyankor pótcselekszem. És hát mi más lehetne a pótcselekvés, mint az evés. Mert a fagyi finom, és kinn meleg van...és a fagyi sok-sok boldogsághormont tartalmaz és nekem most épp erre van szükségem.
Megettem! Megettem mind az egy doboz fagyit. Közben kiolvastam a két pletykújságot (azért hihetetlen, hogyha valakinek letörik a cipősarka az már hír...) és megnéztem a Vukot, amitől azt hittem, hogy jó kedvem lesz, de képes voltam még azon is bőgni. Mert milyen kegyetlenség már, hogy az elején Vuk egész családját, majd menet közben Karakot is megölik. Ez nem igazság! A Bambit is ezért nem szerettem sosem, meg úgy általában nem bírom az állatos filmeket sem.
Asszem mégiscsak jobb lett volna, hogyha ma nem marad el a próbánk. Akkor legalább ott depizhetnék hatvan ember között és valaki megkérdezné talán, hogy "Valami baj van?". És én mondanám, hogy "Nem, semmi, csak fáradt vagyok.", de legalább az illuzió meglenne.
Az az igazság, hogy ahogy ma benn voltam a városban, meg a suliban, ott volt körülöttem egy csomó ember, és én mégis olyan egyedül éreztem magam, mintha közel és távol egy lélek se járna. Nem szeretek egyedül lenni...sőt! Utálok! Persze kell néha...kábé egy napot viselek el egyedül, de többet nem.
Na azt hiszem itt fejezem be ezt a bejegyzést, mielőtt még nyakig elsüllyedek az önsajnálatban. Inkább megyek és a fejemre húzom a takarót...

Puska

Holnap vizsgáznom kell. Ha minden igaz, akkor a Záróvizsga előtti utolsó vizsga. A stresszelő benne, hogy muszáj elsőre sikerülnie és nem érzem magam túlságosan felkészültnek. Szeretek úgy vizsgázni menni, hogy tudom, hogy mindent tudok, ami kellhet, de most ez egyáltalán nincs így. Nem tanultam rá eleget, mert lusta voltam és mert már a hátam közepére sem kívánom.
Írtam puskát is a számításokhoz, hátha segít valamit. Mondjuk ez egy érdekes dolog...
Mert akkor is írok puskát, hogyha mindent megtanultam. Nekem a puska nem (csak) azért kell, hogy lelessem róla amit nem tudok, hanem hogy tudjam, hogy van. Általában kis betűmérettel beírom a gépbe, kinyomtatom, harmónikára összehajtogatom és a tenyerembe rejtem. Ez annyira nyilvánvaló, hogy a tanároknak eszébe sem jut megnézni. Még sosem buktam le vele.
Most elég erősen fogok rá szerintem támaszkodni, főleg mivel a képletek nem az erősségem, pedig gyakoroltam rá sokat, és azért már lényegesen többmindent értek, mint két napja, de azért még lenne rajta csiszolnivaló.
De amit ebből az egészből ki akartam hozni, hogy általában nem arra használom a puskát, hogy ne kelljen tanulnom, hanem a puska nekem egy mankó. Mert van, hogy olyan ideges vagyok vagy kétségbeesem vizsga közben, hogy egyszerűen minden kiesik a fejemből, de ha ránézek a puskában egy kulcsszóra, akkor egyszerre eszembejut minden, amit a dologról tanultam. És ez sokszor nagyon fontos. :)

Barátok, haverok

Alapvetően elmondhatom, hogy vannak barátaim. Nem túl sok, de rájuk nagyon vigyázok. És vannak haverjaim, akik nem annyira mély barátok, de jól el lehet velük lenni, beszélgetni, de nem mély lelki életet élni. Akiket az ember olyan felszínesebben ismer. Akivel nem ül le este tízkor beszélgetni az őt éppen nyomasztó dolgokról, de akikkel jó lemenni a pizzázóba és meginni egy pohár üdítőt és beszélgetni.
És vannak a kettő közt levők, akikről nem mindig tudom eldönteni, hogy ők most akkor melyik kategóriába is tartoznak. Mert sokszor el lehet velük beszélgetni, de vannak pillanatok, amikor valahogy nem értjük meg egymást, elbeszélünk egymás mellett. De néha meg közelebb állónak érzem őket, mint a barátaimat.
De valószínűleg valami baj van velem mostanság, mert valahogy nincs kedvem semmihez sem. Hívnak este, hogy menjünk le a pizzázóba dumcsizni egyet vagy menjünk el ide vagy oda és nincs kedvem. Lehet, hogy csak kéne egy kis változatosság? Hogy ne mindig ugyanoda menjünk? Hogy néha csináljunk mást is? Mennék pl szivesen kirándulni is, de a többiek valahogy sosem érnek rá...vagy ha végre meg is beszéljük, akkor az utolsó pillanatban lemondják...
Lehet, hogy csak kell egy kis szünet?
Mert van, amikor a barátokkal sem tudok miről beszélgetni például ha túl sokat találkozunk. De vajon mi a túl sok? És mi a kevés? És csak akkor barátja valaki valakinek, hogyha rendszeresen találkoznak? Az nem lehet barát, akivel ritkán találkozik, de akkor mindent kiveséznek? Akivel mindenről lehet beszélgetni?
És vajon az egy barátság rovására mehet, hogyha túl sokat vannak együtt? Mert én most ettől félek kicsit. Mert mióta V-vel együtt is dolgozunk azóta valahogy túl sokat vagyunk egy légtérben. Valahogy nem találjuk a közös hangot. És kicsit zavar, hogy látja a másik énemet is. Azt, ami a munkahelyen van. A néha idegeset, a csöndeset, a magában dolgozgatót. Mert eddig ő ezt nem ismerte, csak a vidámat és a sokat beszélőst, a nevetőst...és aranyosan mindig kérdezi, hogy "minden rendben van-e?", ami nagyon jól is esik. És tényleg rendben van minden, csak odabenn egy másik én vagyok. A Dolgozó Én. Mert ilyen is vagyok...

Erdély

Május nyolctól tizenháromig hat nap Erdélyben. Azaz nem egészen annyi, mert 9-én érkeztünk és 12-én jöttünk el, de még így is sok nap. Gyönyörű! Hatalmas hegyek mindenhol, ameddig a szem ellát, a felhők, fenyvesek. Nagyon tetszett...Mondjuk az furcsa volt, hogy májusban sem kúszott a hőmérséklet 15 fok fölé és reggel láttam a leheletem és éjjel majd megfagytunk, meg nappal is sokszor. És az egyik pillanatban hétágra sütött a nap, aztán a másikban beúszott egy felhő és már szakadt is. Mi meg áztunk...sokszor, sokféleképpen. De haladjunk csak szépen sorjában. Mert, hogy hogy is volt ez?
Tehát...elindultunk 8-án csütörtökön este busszal. Mentünk, mentünk, mentünk és még mindig mentünk egészen 16 óráig, amikor is megálltunk Székelyudvarhelyen, ahol picit körülnéztünk és utána Tusnádfürdőn. Megérkeztünk! Éljen! Kábé dél körül lehetett. Mindenki elfoglalta a szállást. Mi egy lila-fehér házikóban voltunk, olyan igazi Milka tehén érzésem volt. El is neveztük Milka házikónak. A szobát mikor megláttuk...háátt...vegyes érzelmek kavarogtak bennünk. A háromágyas szobában csak két ágy volt. A harmadikat egy kis lovacska húzta kocsi hozta egy óra múlva. Egy kiadós séta a Csukás tóhoz, megtekintettük a régi kempinget, ahol 4 éve lakott a többi zenekaros, akik már akkor is jöttek. Icipici színes faházak. De tényleg mindenféle színűek és olyanok, mint a babaházak. Ha mellé álltunk, akkor alig volt magasabb a ház, mint mi. Mint egy babaország. Ilyen házakból volt kb 70 darab.
Megtekintettük a sportpályát is, ahol vasárnap majd játszunk. Közben elkezdett szakadni az eső...eláztunk.
Este, vacsi. Olyan grízgombóc leves, hogy a gombóc majdnem elfoglalta az egész tálkát. De finom volt. :) Elkezdtük nézni a tv2-n a híradót, de nem emlékszem igazán, hogy melyik hír alatt aludtam el. Szundi reggelig. Isteni volt!
Szombaton reggel ébresztő, reggeli, irány Csíksomlyó. Gyönyörű napos idő, rengeteg (kábé 6-700.000 ember) a pünkösdi Istentiszteletre zarándokolva, hegyrekaptatva. Mi is beleolvadtunk a hömpölygő embertömegbe. Hegyet is másztunk, amitől annyira hisztis lettem, hogy még bőgtem is, hogy én márpedig nem megyek tovább. Nem bírtam na...meredek volt, meg sok ember és egyébként is utálok hegyet mászni. Így Zs.-vel leültünk a felénél és megvártuk a többieket. Közben újra elkezdett szakadni az eső...erősen kellett koncentrálni, hogy a meredek lejtőn lefele el ne csússzunk a sárba.
A szakadó esőben kaptunk egy órát vásárlásra. Végülis búcsúban vagyunk vagy mi a szösz. Ez egészen jó kedvre derített. Beszereztünk a csajokkal és S.-el egy-egy cowboykalapot. Szépek vagyunk benne...meg vettünk tömérdek sok ajándékot, meg cukrot és mifenét....végül hullafáradtan és agyonázottan visszaértünk a buszhoz. Aznap se kellett altató.
Vasárnap hajnalok hajnalán keltünk. Ottani idő szerint 6-kor, ami itthon még csak 5 óra. Félálomban reggeli, majd egyenruhában és hangszerrel irány a város különböző részei és menetelés, indulózás, zenés ébresztő. Nem tudom, hogy bárki próbált e már hegynek felfelé menetelni, de rá kellett jönnöm, hogy nem bírom. Az induló felét kihagytam emiatt, mert hegyet mászni, fújni és lélegezni egyszerre és még arra is figyelni, hogy a hangszerrel ne verjem ki a saját fogam...na ez az ami komoly koncentrációt igényel.
Zenés ébresztő letudva, irány a sportpálya, ahol már nagy kondér pörkölt rotyogva várta, hogy rávessük magunkat. Mindenki derekasan helytállt és a pörkölt el lett pusztítva, majd alighogy végeztünk vele, a változatosság kedvéért megint eleredt az eső. Na mi buszra fel, irány vissza a szállásra, fellépő ruha, hangszer és mentünk vissza fellépni. Szerencsére a sportpályán van egy sportcsarnok is, odabenn játszottunk. Erről annyit kell tudni, hogy egy tipikus tornaterem, ami kegyetlenül visszhangzik, így érdekes élmények értek minket játék közben, de végül megérte. Mert akármilyen idegesek és elégedetlenek is voltunk jópár dologgal, annyira kárpótolt minket az, hogy az emberek felállva tapsoltak és "Vissza, vissza!" kiabálták, hogy teljesen el is felejtettük egy darabig az összes bajunkat.
Utolsó este csendes bulizás a házakon belül, persze csak titokban, hogy a tanárok ne lássák. Nem tartott sokáig, mert a naptól mindenki úgy kimerült, hogy hamar elaludtunk.
Hétfőn reggel tervbe volt még egy kirándulás, amit már a hátunk közepére se kívántunk. Imáink meghallgattattak, mert az eső ismét szakadni kezdett, így egészen egyig szabad program volt pakolászással, rendezkedéssel, takarítással.
Zs. hozott egy női szivart, amit elszívtunk hárman B-vel együtt, hogy megünnepeljük, hogy végre megyünk haza. Mert ebéd után elindultunk végre. A busz, a csomagok, a hangszerek és mi, mind az 50-en. Még Korondon megálltunk némi vásárolgatásra, de mivel itt is elkapott minket az eső, hamar továbbmentünk.
Lassan már magunkról egy rajzfilmfigura képe ugrott be, akinek a feje felett egy esőfelhő van és csak rá esik az eső.
Magyar idő szerint kedden hajnali 1 körül léptünk határt. Nagyon jó érzés volt végre itthon! Bármilyen szép is volt Erdély, ennyi elég volt belőle. Fél 6-ra értem haza és akkorát aludtam, mint már régen nem. Holnaptól ismét minden visszatér a rendes kerékvágásba...
Kicsit talán az szomorított csak el, hogy azokkal az emberekkel, akikkel "barátok" vagyunk, szinte alig beszéltem az út alatt. Ők elvoltak a maguk kis világában, én egy másikban és a két világ nem igazán találkozott egymással. Mert ők a "kemény mag", és az ő köreikbe nem egyszerű bekerülni....

Őszinteség

Ma este ötlött fel bennem ez a fogalom és amit nekem jelent. Őszinteség? Mit is jelent? Kicsit utánanéztem a neten és szerintük ez:

"Az őszinteség az igazsággal, mint értékkel összefüggő, azzal összhangban álló cselekvésben és kommunikációban kifejezésre kerülő emberi tulajdonság. Ide sorolható minden, ennek a feltételnek megfelelő emberi megnyilvánulás – a hallgatás éppúgy, mint a beszéd.

Egyszerűen megfogalmazva az őszinteség annyit tesz, hogy mindent úgy adunk elő, ahogyan azt valóban hisszük is. Saját vágyaink, indítékaink és belső valóságunk önmagunkkal szembeni őszinte elismerése éppúgy ide tartozik, ahogy a másokkal szemben tanúsított őszinteség is."

A második fele valahogy közelebb áll hozzám. És sokszor elgondolkodom, hogy én vajon mennyire vagyok őszinte...mert megesik, hogyha a barátnőm megkérdezi, hogy "ez a ruha jól áll?" és látom az arcán, hogy tetszik neki, de a ruha nem épp az erőssége, akkor vajon az az őszinte, hogyha megmondom, hogy nem áll jól vagy az, hogyha hagyom hogy jól érezze magát benne.
És vajon, ha a pasijával kapcsolatban teszi fel ugyanezt a kérdést? Vajon ha a srác nekem nem szimpi valami miatt azt megmondhatom e neki vagy inkább hagyjam rá, hogy naná hogy szimpatikus, jófej srác.
Vannak a kegyes hazugságok, amik szintén összefüggnek az őszinteséggel. Hiszen ha hazudsz, akkor hogy lehetnél őszinte, mégha a hazugság kegyes is?!
Erre is találtam egy mondást:
"Kétféle ember létezik: az egyik mindig megmondja, mit gondol, a másiknak vannak barátai."

Nem tudom megítélni ezt a kérdést, mert ebben mindenki mást mond. Lehet erről vitatkozni, érvelni és sohase junánk dűlőre...
Ugyanakkor egy dolog van, amiben nem hiszem, hogy helye lenne bármiféle őszintétlenségnek. És ez az ember a párunk, szerelmünk, kedvesünk...ki hogy hívja. Tehát vele...Mert annyian hazudnak nekünk, annyian becsapnak, átvernek...hogyha még vele sem vagyunk őszinték, akkor mit ér az egész?
Ugyanakkor ennek muszáj kölcsönösnek lennie, mert csak úgy működhet. Ez az egy, ahol őszinte vagyok teljesen, 100%-osan. De néha félek, hogy ezzel az őszinteséggel vajon nem nyomom-e agyon, nem rakok-e rá túl nagy terhet? Vajon ha az ember teljesen őszinte, akkor az azt is jelenti, hogy teljesen kiszolgáltatja magát? És vajon ha így is van, akkor ez jó-e vagy rossz-e? Szerintem az egész a másiktól is függ...Nem tudom.
Most már, hogy így jól belemásztam ebbe a kérdésbe rájöttem, hogy nem tudom, hogy mi a helyes válasz. Fogalmam sincs...talán nincs is...

Trálálálálálálá :)

Huhhh...Azt sem tudom hol kezdjem...mert ez a három nap talán életem eddigi legszebb három napja volt! Péntek, szombat, vasárnap...nagyon hosszú, ugyanakkor nagyon rövid idő. Szép volt, örök élmény. Mert talán nincs annál szebb dolog, mikor az ember azzal van, akit nagyon szeret. Márpedig én nagyon szeretem F-et.
Péntek reggel a próbán már azt hittem megőrülök, hogy mikor lesz már 12, csakhogy mehessek már elé az állomásra. Mindenkivel morogtam és nagyon rossz kedvem volt, mert semmi kedvem próbán ülni. Ilyenkor a másodpercek, mintha ólomlábakon vánszorognának. Aztán csak eljött a 12 óra is és én végre mehettem.
Megérkeztünk hozzánk, csak a hugi volt itthon. Aztán ő is elment és nem is jött haza csak másnap. :) Anyuék is tök rendesek voltak. Megtörtént a bemutatás. Eleinte nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel, lévén nem nagyon voltak még ilyenben, de aztán ez is megoldódott. Második este közösen vacsiztunk anya legújabb kreálmányát, amit mindenki nagyon hősiesen legyűrt.
Reggel együtt ballagtunk ki a pékhez reggeliért (mármint ketten). Sétálni is voltunk mindenfele a környéken, mentünk fagyizni vagy csak kiültünk a kertbe. És még főztünk is! Én, aki antitálentum vagyok főzésből, most olyan palacsintát és tojásrántottát csináltam...:P
És ismét tettem egy lépést a felnőtt lét felé...na azért nem nagyot, de egy újabb aprót. Általánosan nem akarok felnőni, de bizonyos dolgokban viszont nagyon jó érzés.
Végül most újabb két hét, amíg a szép emlékekből fogok élni. Megéri! :)

Rossz nap...

Ma nem akartam írni, mert nem történt semmi érdekes. Szokványos május elseje, reggel fellépés, utána meg punnyadás itthon. Közte egy jó nagy összezörrenés a karmesterrel...semmi extra.
Úgy terveztem, hogy korán lefekszem, hogy gyorsabban legyen holnap, mert akkor végre jön F.
De V. hívott, hogy a tőlunk kb 5 utcára lakó B. kerti partit szervez és nézzünk már be egy kicsit. Mondtam, hogy oké. Korai alvás ugrott, de nem baj. Jó volt a parti még annak ellenére is, hogy kábé az első öt perc után el kezdett esni az eső. 8an voltunk és jól eldumáltunk, elviccelődtünk. Én 10kor elindultam haza. Este általában mindenhova kocsival megyek, mert nem szeretek sötétben hazajönni egyedül, de ma gyalog mentem, mondván, hogy csak 5 utca...gyalog 15-20 perc. B-től kértem kölcsön egy esernyőt, mert nem vittem.
És itt esett meg az, amit sose képzeltem, hogy velem is megtörténhet. A tipikus nagyképűség esete. Mert hallani a hírekben, hogy ezzel megtörtént meg azzal is, de igazából nem érzek vele együtt, hanem örülök, hogy nem velem történt meg. És most, amikor megtörtént úgy érzem, hogy muszáj kiírnom magamból, mert egyébként megbolondulok. Még nem érkezett meg az az igazi sokk, amikor majd jól kibőgöm magam és végre megkönnyebbülök, egyenlőre még csak pihegek az események után és köhögök a futástól. Mert nagy bátran elfutottam...
Általában ha valaki útbaigazítást kér tőlem, akkor nagyon szívesen adok. Elmondhatom mindenféle nagyképűség nélkül, hogy általában kedves vagyok az emberekkel.
Hazafele észrevettem, hogy valaki követ. Hátranéztem, erre megállt az egyik ház előtt. Én megszaporáztam a lépteimet, gondolom ezt ő is észrevette, de mint vadász a zsákmányt nem hagyhatta futni. Udvarias volt...mint egy teljesen hétköznapi szituációban..."Ne haragudj, tudnál segíteni..." mondta."Honnan megy a vecsési busz?"
Olyan korú, mint én, teljesen átlagos srác, barna haj, kicsit magasabb nálam, vékony testalkat, farmer, pulcsi...kábé ez minden amire emlékszem. Aztán megkérdezte az időt...azt hazudtam, hogy nincs nálam a mobilom, mert lemerült, órám meg nincs, de mondtam, hogy kábé negyed 11 van. Akkor már gyötört a balsejtelem, mikor már kábé ötször mondtam, hogy menjen vissza a B. térre és nézze meg azt a rohadt menetrendet. Meg egyébként is, hogy gondolja, hogy egy busz a mellékutcákba is bejön?!
Aztán a táskám felé kapott. Még jó, hogy masszív kis kézitáska volt nálam, amit az esernyőt tartó csuklómra aggattam. Megpróbálta elvenni. Közben pörögtünk-forogtunk, az esernyő közöttünk volt. Ő ütött-vert ahol ért, én is őt...mint ha valami filmben lennénk. Talán csak pár másodperces dulakodás volt, de közben azon imádkoztam, hogy csak nehogy elengedjen a táskám füle, mert akkor elviszi. Végül az ernyő nyele eltört és az ernyő is kiszakadt, de a srác úgy látszik eddigre már elfáradhatott, mert elszaladt. Persze hogy nem mentem utána, hanem gyorsan felkaptam az ernyőt és én meg a másik irányba szaladtam ameddig bírtam. Nagyon féltem, hogy utánam jön. Végülis fiú, erősebb nálam és nem tudom, hogy másodszor nem e sikerült volna neki. Még rémlik, hogy utána kiáltottam valami olyasmit, hogy "Rohadj meg!" meg, hogy "Menj a p****ba!", de erre már nem mernék megesküdni.
Arra emlékszem, hogy kábé két utca után kifulladtam és zihálva felhívtam aput, hogy nem e tudna kijönni elém, mert megpróbáltak kirabolni...jött is rögtön elemlámpával felszerelkezve. Mikor megláttam, mint a fény az éjszakában...Mindennek kábé alig egy órája...
Azóta köhögök és nem tudom, hogy fogok elaludni. A rendőrségre nem mentünk, mert nem tudnám visszaidézni a srác arcát, ismeretlen tettes ellen meg nem sok értelme van feljelentésnek. Mondjuk ha megint látnám, akkor tuti felismerném...
Én azt hittem, hogy biztonságos környéken lakom. Ez nem a VIII. kerület, nincs sok lopás-betörés-rablás...de ezentúl azt hiszem kocsi nélkül ki sem mozdulok még a szomszéd utcába se és nem adok senkinek sem felvilágosítást, hogy merre menjen. Oldja meg!