Alapvetően elmondhatom, hogy vannak barátaim. Nem túl sok, de rájuk nagyon vigyázok. És vannak haverjaim, akik nem annyira mély barátok, de jól el lehet velük lenni, beszélgetni, de nem mély lelki életet élni. Akiket az ember olyan felszínesebben ismer. Akivel nem ül le este tízkor beszélgetni az őt éppen nyomasztó dolgokról, de akikkel jó lemenni a pizzázóba és meginni egy pohár üdítőt és beszélgetni.
És vannak a kettő közt levők, akikről nem mindig tudom eldönteni, hogy ők most akkor melyik kategóriába is tartoznak. Mert sokszor el lehet velük beszélgetni, de vannak pillanatok, amikor valahogy nem értjük meg egymást, elbeszélünk egymás mellett. De néha meg közelebb állónak érzem őket, mint a barátaimat.
De valószínűleg valami baj van velem mostanság, mert valahogy nincs kedvem semmihez sem. Hívnak este, hogy menjünk le a pizzázóba dumcsizni egyet vagy menjünk el ide vagy oda és nincs kedvem. Lehet, hogy csak kéne egy kis változatosság? Hogy ne mindig ugyanoda menjünk? Hogy néha csináljunk mást is? Mennék pl szivesen kirándulni is, de a többiek valahogy sosem érnek rá...vagy ha végre meg is beszéljük, akkor az utolsó pillanatban lemondják...
Lehet, hogy csak kell egy kis szünet?
Mert van, amikor a barátokkal sem tudok miről beszélgetni például ha túl sokat találkozunk. De vajon mi a túl sok? És mi a kevés? És csak akkor barátja valaki valakinek, hogyha rendszeresen találkoznak? Az nem lehet barát, akivel ritkán találkozik, de akkor mindent kiveséznek? Akivel mindenről lehet beszélgetni?
És vajon az egy barátság rovására mehet, hogyha túl sokat vannak együtt? Mert én most ettől félek kicsit. Mert mióta V-vel együtt is dolgozunk azóta valahogy túl sokat vagyunk egy légtérben. Valahogy nem találjuk a közös hangot. És kicsit zavar, hogy látja a másik énemet is. Azt, ami a munkahelyen van. A néha idegeset, a csöndeset, a magában dolgozgatót. Mert eddig ő ezt nem ismerte, csak a vidámat és a sokat beszélőst, a nevetőst...és aranyosan mindig kérdezi, hogy "minden rendben van-e?", ami nagyon jól is esik. És tényleg rendben van minden, csak odabenn egy másik én vagyok. A Dolgozó Én. Mert ilyen is vagyok...
És vannak a kettő közt levők, akikről nem mindig tudom eldönteni, hogy ők most akkor melyik kategóriába is tartoznak. Mert sokszor el lehet velük beszélgetni, de vannak pillanatok, amikor valahogy nem értjük meg egymást, elbeszélünk egymás mellett. De néha meg közelebb állónak érzem őket, mint a barátaimat.
De valószínűleg valami baj van velem mostanság, mert valahogy nincs kedvem semmihez sem. Hívnak este, hogy menjünk le a pizzázóba dumcsizni egyet vagy menjünk el ide vagy oda és nincs kedvem. Lehet, hogy csak kéne egy kis változatosság? Hogy ne mindig ugyanoda menjünk? Hogy néha csináljunk mást is? Mennék pl szivesen kirándulni is, de a többiek valahogy sosem érnek rá...vagy ha végre meg is beszéljük, akkor az utolsó pillanatban lemondják...
Lehet, hogy csak kell egy kis szünet?
Mert van, amikor a barátokkal sem tudok miről beszélgetni például ha túl sokat találkozunk. De vajon mi a túl sok? És mi a kevés? És csak akkor barátja valaki valakinek, hogyha rendszeresen találkoznak? Az nem lehet barát, akivel ritkán találkozik, de akkor mindent kiveséznek? Akivel mindenről lehet beszélgetni?
És vajon az egy barátság rovására mehet, hogyha túl sokat vannak együtt? Mert én most ettől félek kicsit. Mert mióta V-vel együtt is dolgozunk azóta valahogy túl sokat vagyunk egy légtérben. Valahogy nem találjuk a közös hangot. És kicsit zavar, hogy látja a másik énemet is. Azt, ami a munkahelyen van. A néha idegeset, a csöndeset, a magában dolgozgatót. Mert eddig ő ezt nem ismerte, csak a vidámat és a sokat beszélőst, a nevetőst...és aranyosan mindig kérdezi, hogy "minden rendben van-e?", ami nagyon jól is esik. És tényleg rendben van minden, csak odabenn egy másik én vagyok. A Dolgozó Én. Mert ilyen is vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése