Könnycsepp

Egyszer csak megjelenik a szemedben. Még nem látni, csak érzed. És érzed azt a fojtogató érzést a torkodban. A gombócot. Először még megpróbálod visszafojtani. Ekkor a könnycsepp növekedni kezd, pedig te nem akarod, hogy ezt tegye, hiszen a lényeg éppen az lenne, hogy ne vegyék észre, hogy sírsz. Ha szólnak hozzád, a hangod megremeg. Megkérdezik, hogy mi történt. Te mondanád, hogy semmi, ám ekkor a gombóc a torkodban már nem hagy beszélni, hanem bármennyire is próbálod visszatartani, kibuggyan az a könnycsepp a szemedből és csak folyik, folyik le az arcodon. Némelykor lecsöppen az orrodról, mintha műugró lenne és épp tíz méter magasból ugraná a tripla szaltót. És megállíthatatlanul feltör az eddig elfojtani kívánt zokogás. Csak úgy jön, és nem birod abbahagyni. Rázkódik a vállad és szűkölő hangokat adsz ki, miközben a szemedből a könny, az orrodból a takony folyik. És csak sírsz. Van, amikor nem is tudod, hogy miért. Talán csak azért mert jól esik, mert kiadod a felgyűlt feszültséget. Megkönnyebbülsz.

A könny sós. Vajon mitől?
Mikor sírok, olyankor általában az emberek békén hagynak. "Hadd sírjon! Majd megnyugszik!" - mondják. Pedig jólesne, hogyha néha átölelnének. Hogyha csak csitítgatnának. Mert ilyenkor nem érzem magam határozottnak és erősnek, hanem sokkal inkább egy kisgyereknek, aki rosszat álmodott és megnyugtatásra van szüksége.
De egy kis idő elteltével kisírom magam, megkönnyebbülök és utána megyek tovább. Mert néha ilyen is kell...