Káosz

Ma kicsit úgy éreztem, mintha elvesznék a rám zúduló papír- és feladathalom alatt. Egész nap csináltam a dolgomat és valahogy marhára nem haladtam, mert mire egy feladattal kész lettem, addigra már ott díszelgett az asztalomon a következő. Azaz asztalomon? Nincs is asztalom. Mostanában költöző madárként mindig annál az asztalnál dolgozom, ahol épp nem ül senki. Aztán ha az asztal tulajdonosa visszatér, akkor összeszedelődzködöm és keresek egy másik asztalt. Kicsit sokan vagyunk mostmár egy irodában, de már csak kábé egy hónap és kész lesz az új iroda. Akkor majd csak négyen maradunk és lesz újra asztalom nekem is. Nem is az asztal a lényeg, hanem amit jelent nekem. Mert azt jelenti, hogy ott vagyok, ott a helyem és én is tagja vagyok az ott dolgozóknak. Jó érzés, hogy elmondhatom, hogy igen, itt szoktam dolgozni! De mióta V. van, azóta ő dolgozik az asztalomnál. Nem bánom, mert nagyon kedvelem V-t, csak éppen szeretnék egy asztalt én is. Na de már nem kell sok idő...
A feladatokat igazából nem bántam, mert nem szeretek csak malmozva ülni és nézni, hogy mégis mit lehetne csinálni, de olyan délután négy fele elég lett. Még mázli, hogy rugalmas a munkarendem, mert így fogtam magam és "a többit majd holnap reggel" felkiáltással hazajöttem. Már régen nem éreztem, hogy milyen jó is hazajönni.