Szeretem az esőt nézni. Ilyenkor kicsit akaratlanul is szomorú leszek. Pedig ma nem kéne, hiszen jártam egy nagyon szép lakásban. Mondhatnám azt is, hogy álmaim lakásában. És nagyon tetszett! Gyönyörű volt! De ugyanakkor kicsit szomorkás is vagyok, mert anyával utána beültünk egy helyre vacsizni és ő megint előjött a "Jól meggondoltad ezt?" és "Mik az életcéljaid? Ugye nem akarsz örökké alkalmazott maradni, mert az nem élet, csak vegetálás?" és "F-nek mik a céljai? Ő vajon támogat majd? És idáig vajon mit csinált élete folyamán?" c. kérdésekkel.
És nem szeretem ezeket a kérdéseket, mert ilyenkor elmondom, hogy én nem akarok olyan lenni, mint ők apával, akik napi 16 órát dolgoznak heti hét napban és sosincsenek otthon vagy szinte sose csinálnak mást. Szeretek jól dolgozni, szeretem ha meg vannak elégedve a munkámmal, de azt akarom, hogy a munkaidőmnek legyen eleje és vége is, és legyen ideje a pihenésnek is. És erre ő csak annyit felel, hogy persze hogy ők sokat dolgoznak, de nézzem meg, hogy hogy élünk.
Ez tény. Jól. Nem tehetek róla, nem tettem érte semmit, hogy nem kell megnéznem a boltban, hogy mit mennyiért vásárolok, hogy van anyunak és apunak is kocsija, hogy tudjuk segíteni a nagymamám, hogy van lovunk. És hogy ez mennyiféle luxus. Mert az. De én ezt nem kértem! Miért én vagyok ezért a felelős? Ezt miért az én orrom alá dörgöli?
És akkor ezek szerint, akik fizetésből élnek, akkor azok csak vegetálnak és boldogtalanok, mert piacra járnak vagy megnézik a boltban, hogy mit mennyiért vesznek?! Akkor ezek szerint Magyarország lakosságának nagy része boldogtalan és csak vegetál a túlélésért?! Szerintem ez nincs így!
A másik kedvenc mondásom az ő szájából a "Szép a szerelem, de egyszer úgyis vége lesz." És ha nem? Miért ne sikerülhetne? Tudom, hogy az egy idő után már nem szerelem, hanem átalakul valami mássá, de miért ne találhatnám meg azt, aki igazán szeret elsőre? Miért lenne törvényszerű, hogy az embernek legalább 2-5-9-25000 barátja/nője legyen előtte és ugyanennyiszer csalódjon és törjön össze a szíve? Azért, mert ő megkeseredett a házasságában? Mert már csak azért vannak együtt, mert már nincs értelme elválni? Én nem leszek ilyen! Én miért ne hihetnék abban, hogy vannak még csodák?
És nem szeretem ezeket a kérdéseket, mert ilyenkor elmondom, hogy én nem akarok olyan lenni, mint ők apával, akik napi 16 órát dolgoznak heti hét napban és sosincsenek otthon vagy szinte sose csinálnak mást. Szeretek jól dolgozni, szeretem ha meg vannak elégedve a munkámmal, de azt akarom, hogy a munkaidőmnek legyen eleje és vége is, és legyen ideje a pihenésnek is. És erre ő csak annyit felel, hogy persze hogy ők sokat dolgoznak, de nézzem meg, hogy hogy élünk.
Ez tény. Jól. Nem tehetek róla, nem tettem érte semmit, hogy nem kell megnéznem a boltban, hogy mit mennyiért vásárolok, hogy van anyunak és apunak is kocsija, hogy tudjuk segíteni a nagymamám, hogy van lovunk. És hogy ez mennyiféle luxus. Mert az. De én ezt nem kértem! Miért én vagyok ezért a felelős? Ezt miért az én orrom alá dörgöli?
És akkor ezek szerint, akik fizetésből élnek, akkor azok csak vegetálnak és boldogtalanok, mert piacra járnak vagy megnézik a boltban, hogy mit mennyiért vesznek?! Akkor ezek szerint Magyarország lakosságának nagy része boldogtalan és csak vegetál a túlélésért?! Szerintem ez nincs így!
A másik kedvenc mondásom az ő szájából a "Szép a szerelem, de egyszer úgyis vége lesz." És ha nem? Miért ne sikerülhetne? Tudom, hogy az egy idő után már nem szerelem, hanem átalakul valami mássá, de miért ne találhatnám meg azt, aki igazán szeret elsőre? Miért lenne törvényszerű, hogy az embernek legalább 2-5-9-25000 barátja/nője legyen előtte és ugyanennyiszer csalódjon és törjön össze a szíve? Azért, mert ő megkeseredett a házasságában? Mert már csak azért vannak együtt, mert már nincs értelme elválni? Én nem leszek ilyen! Én miért ne hihetnék abban, hogy vannak még csodák?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése